Huszti várrom

A huszti várról 1194-tõl vannak adataink, egyik kövén ugyanis ez az évszám szerepel. Történelmi okmányok azonban csak 1358-ban említik elõször. A vár 150 méter magas kúpalakú hegy csúcsán épült. Rendkívül nagy stratégiai jelentõsége volt, ellenõrzése alatt tartotta az aknaszlatinai sóbányákhoz vezetõ utat, védte az ellenségek ellen Huszt, Visk, Técsõ, Hosszúmezõ és Máramarossziget koronavárosokat. A várhoz öt falu tartozott: Iza, Száldobos, Bustyaháza, Táborfalva és Dulfalva. 1242-ben védõi erõs ellenállást tanúsítottak Batu-kán tatár hordáival szemben, amelyek csak hosszú ostrom után tudták elfoglalni. 1392-ben Zsigmond király a Drágfyaknak adományozta a várat, várnagyai 1413-tól Máramaros megye alispánjai voltak. 1511-ben II.László magyar király 20 ezer aranyért bérbe adta a várat és a hozzá tartozó földbirtokokat Perényi Gábor ugocsai fõispánnak. 1514-ben azonban a Dózsa György vezette népfelkelés idején a parasztok elfoglalták és birtokukba vették. A törököktõl elszenvedett vereség és Magyarország széthullása után a vár 1526-ban az Erdélyi Fejedelemséghez került, de I. Ferdinánd seregei rövidesen elfoglalták. 1594-ben 80 ezres tatár sereg támadta meg Husztot, de a várat elfoglalni nem tudta. Az 1661-1662-es években többször is megostromolták a törökök, de védõi hõsiesen kitartottak és nem adták fel. Ezután sûrûn cserélt gazdát a vár, Erdély kulcsfontosságú erõdítményévé vált, urai Békés Gáspártól Apafi Mihályig elõkelõ erdélyi fejedelmek voltak. A XVII. században is többször ostromolták meg, sikertelenül. 1644-ben I. Rákóczi György erdélyi fejedelem, 1657-ben Lubomirsky lengyel fõvezér volt kénytelen felhagyni a vár ostromával. A vár a Rákóczi-szabadságharc egyik központjává vált. 1703. szeptember 17-én a helyõrség megölte a vár osztrákhû parancsnokát Eitnert, kinyitotta a felkelõk elõtt a kaput és a szabadságharchoz csatlakozott. Az osztrákok a kuruc felkelés bukása után csak 1711-ben tudták elfoglalni a várat. A császár utasítást adott lerombolására, de parancsát nem hajtották végre. 1717-ben ismét a tatárok próbálták elfoglalni a várat, de kénytelenek voltak feladni ostromát, sõt a helyõrség Visk alatt megtámadta seregüket és súlyos veszteséget okozott neki. 1669-ben a várat 50 ágyú védte Utolsó várnagyának, Gervay Péternek 1766-ban bekövetkezett halála után néhány hónappal egy éjszaka három helyen is villám sújtott a várba. Épületei kigyulladtak, a lángok elérték a lõportornyot. Hatalmas robbanás rázta meg a környéket. A bevehetetlen várból csak füstös, kormos, égbe meredezõ falak maradtak… 1773-ban Mária Terézia királynõ fiát, Józsefet küldte a vár megtekintésére. Meggyõzõdött róla, hogy vár menthetetlen és elvesztette stratégiai jelentõségét, ezért parancsot adott a várõrség Munkácsra telepítésére. A várat soha többé nem építették fel, az idõ és a romboló kezek tovább pusztították. Ma már csak romjai maradtak meg. Sajnos a fák és a cserjék teljesen benõtték, a város felõl már alig látható, területét csalántenger borítja. Mégis érdemes felgyalogolni a nyugati oldalon felvezetõ úton, elgyönyörködni a romos állapotukban is fenségesnek ható bástyák, várfalak maradványaiban, a felsõ kilátótérrõl elénk táruló gyönyörû panorámában. A felsõvár alaprajza tojásdad alakú, nyugati kapujához a város felõli oldalon hegyoldalba vájt út vezet. A kapu bejáratát jobbról négyszög alakú bástya védte. A várnagy háza, a kaszárnyák, a lõportorony és a kút a felsõvárban voltak, ma csak romjaik vannak meg. Keleti oldalról két négyszögû és egy háromszögû bástya védte. Az alsóvárban templom, lakó- és gazdasági épületek, börtön, víztároló ciszternák és kazamaták voltak.